Egy csomó kérdést

kaptam a keretezett házi áldással kapcsolatban, így ehhez készítettem nektek egy kis útmutatót végre. Vééégre, mondom, mert az utóbbi időben sem a varráshoz, sem a blogoláshoz nem éreztem magamban különösebb késztetést, pedig időnként igen mélyre burutykáltam.  

Siccc!

Pesszimizálódásnak itt nincs helye, pláne, mert oly örömmel munkálkodtam 

az alant mutatotton, minőt már igen régen éreztem tűforgatás közben.

...

Legeslegelső lépésként vasalj ki alaposan, sőt, gőzölve vasalj ki egy megfelelő méretű lenvásznat! Fogj egy átlátszó plexi lapot, ragaszd rá maszkoló szalaggal a mintát tartalmazó papírt, arra ugyancsak maszkoló szalaggal a textilt! 

Most elővehetnél két nagy stóc könyvet, aminek a tetejére feltehetnéd ezt az egészet 

és 

alulról megvilágíthatnád az asztali lámpával, de most  nyár van és a reggeli napsütés 

kicsalogatja az embert a teraszra, aki bár annak látszik, mégsem naturista.

Elmélyült munka következik, igen lassan haladós, átszellemülős, hozzámneszóljos.

Írás közben a bal kezed mutatóujja és a középső ujjad között feszítsd 

az anyagot, hogy az a helyén maradjon, ne csúszkáljon!

Haladj betűről betűre, sorról sorra, sztepbájsztep,

mert így irkálni gyorsan képtelenség, 

hímezni meg különben is csak lassan érdemes. 

Ha elkészült, ki ne hagyd a második vasalást... visszájáról, természetesen!

Innen felgyorsulhatnak az események.

Géppel rögzítsd a nagy nehezen megtalált csipkét és selyemszalagot!

Vékonyabb kartonból nyess le egy akkora darabot, amekkora a képkeret hátulja,

és egy annál körülbelül 2 centivel kisebb flízt!

Itt-ott kend össze a kartont ragasztóval,

majd egy erőteljes mozdulattal nyomd rá a flízt, hogy a két réteg némileg összeragadjon!

Ezután szabd méretre a fedlapot,

vasalj harmadszor és egyben utoljára, szintén visszájáról!

Nyesd le a fedlap négy sarkát, majd előbb alul-felül,

aztán jobbról és balról is rögzítsd ragasztóval a kartont a vászonhoz!

Fordítsd meg és nyugtázd örömmel, milyen határozottan s szépen haladsz!

Illeszd a képkeretbe,

tedd rá a hátulját,

fordítsd meg,

és miután ráteszed az egyáltalán nem feltűnő helyre a jeleteket, buborékzacskózd be, 

hogy különösebb sérülés nélkül érkezhessen meg rendeltetési helyére!

A világ végére.

De ez már egy másik mese lesz.

...

Sokáig keresgéltem házi áldásunk angol fordítására a neten. Jött elő többféle, de miénkhez 

hasonlatos mantra-szerűséget csak ebből véltem kiérződni. Közben újra és újra rácsodálkoztam, hányféle vallás képviselői mondják ezt vagy egy teljesen hasonlót  a saját nyelvükön. 

Tulajdonítják Keresztelő Szent Jánosnak,

Lev Tolstojnak,

Sri Sathya Sai Babának, akit érdemes alaposabban megnézni, teszek is ide linket,

mormolják tamil nyelven,

de magáénak vallja az indiai Nishan Panwar is, aki egy húgomkorú fiúcska.

Valami azt súgja, a felsorolásom korántsem teljes.

Legyen zárásul a miénk is itt:

 Short prayer from Hungary.

Ha ma varrnám, csakis magyarul tenném 

és az angol nyelvű fordítást piciben a hátuljára ragasztanám.

Fülkészítős poszt 2.

Nem saját az ötlet, azt is mondhatom, japániról saját gépemre ferdítettem.

Először kartonból szerkesztettem egy piskóta (Olymboson piszkotasz) formát,

amit 4 példányban felrajzoltam a ragasztós táskamerevítőre.

Valami vágási maradék volt korábbról, természetesen.

Ezeket kinyírtam, 

majd felvasaltam a jó kis masszív vászonra.

Vasalót ilyenkor nem húzogatunk, csak szépen rátesszük a felületre és tartjuk

és tartjuk és tartjuk egy ideig.

A formákat 7-8 mm-es ráhagyással megint csak körbenyírtam,

a ráhagyást bevagdostam, aztán  a széleket a kedvenc ragasztómmal bekentem.

A ráhagyást bevágásonként a merevítőre simogattam.

Szebben simul az anyag, ha először minden második fülecskét ragasztunk föl, 

de lehet, csak így akarom elaprózni a dolgokat.

(A mutatóujjam körmén tegnap átvarrtam géppel.)

Amint elkészültek, rájuk tettem a szótárt, simuljanak egyenesre.

A jobb oldali volt a legelső, az még nem olyan szép egyenletes.

Közben megint kiszabtam a táskamerevítőből 4, az előzőnél 1-2 mm-re kisebb piszkotaszt

és az immár megszáradt előzők visszájára felvasaltam azokat. 

Egy elölről egy hátulról, csak a játék kedvéért.

Itt megálltam a munkával, mert közben rájöttem, hogy az első képnél látható fakarika 

mégsem illik a leendő táskámhoz. Végigkajtattam a közelben lévő összes rövidáru- és 

barkácsüzletet d karikáért, de persze ilyesmit nem tart egyikőjük sem. 

Végül a tecsós misztercipészhez mentem, aki nagy örömömre elővarázsolt 

éppen 4 antikolt d karikát... 500 forintért darabját.

Na, én max ötvenért veszek inkább ilyesmit, segített is gugli barátom.

Belátható közelségben igazi kincsesbányára leltem, ahol ezekért itt, ni, 

éppen öccázat fizettem: 10 d gyűrű, 3 picuri karabiner és 4 táskaláb.

Mert ott ilyen is kapható, eszem megáll!

Nos, gyorsan ki is próbálom, hm... épp ilyenre gondoltam.

A fülekhez kiszabtam két darab 6x60 centis vásznat,

talpszélességgel összevarrtam,

a varrásráhagyásokat szétnyomtam,

majd az egészet kifordítottam.

Itt kellett egy gyors vasalás.

Ezt a fület nem tudtam volna felvasalható merevítővel erősíteni, hiszen a 

kész szélessége csupán 2 centi, ezért inkább belehúztam egy nadrág koptató szalagot. 

Az így már stabil füleket mindkét szélükön letűztem,

végül egyforma hosszúságúra nyestem. 

Karikákon átbújtatva, csak gombostűzve, hiszen a végleges méretet 

úgyis az első vállra akasztás határozzam meg. Egy fül,

két fül,

még táska nélkül.

(És most megyek, letakarítom a vágólapomról a ragasztót, a körmömről pedig a kopott lakkot.)

A fülhöz tartozó táskáról itt olvashattok bővebben.

Fülkészítős poszt 1.

következik, ennek a fonottnak a tutoriálja.

A műveletet azzal kezdtem, hogy összevarrtam két darab 9 centis 

csík széleit másfél centis varrásráhagyással.

Ez azért fontos, mert a végén 3 centis pántokat kell kapnom, amikben 

a varrásráhagyást szétvasalom, az így kialakuló 3 réteg már jó tartású lesz.

Inkább mutatom, egyszerűbb az nekem!

Jelölés után kialakítottam a sarkot, becsíptem,

kifordítottam, majd lidis felmosórongyot belecsúsztatva megerősítettem. 

(Ezt nem ajánlom senkinek, de ha már lefotóztam, akkor megmutatom. Lényegesen jobban

jártok egy kis táskamerevítővel, amiből momentán nekem is van itthon több méternyim.)

Szépen letűztem a széleket oldalt és alul,

majd kézzel rögzítettem a décsatra. 

(Na, ezért nem ajánlom a kettővel előbbi lépést, túl dundik lettek ezek az izék, 

hogy férnek majd a varrótalp alá, amikor a táskához akarom rögzíteni őket?)

Három egycenti széles, hosszú varrott pánt kell még a fülhöz, 

melyeknek az egyik végét felvarrtam a fenti készségre,

majd a Jóembert rávettem egy kis közreműködésre.

Lényegesen gyorsabban halad így a munka, állítom. 

A fonás másik végét megint csak rögzítettem a másik korábban 

elkészített herkentyűre és már készen is lett az új fülem.

Voálá, pánt a helyén kellő hosszúságban.

Ebben a posztban pedig a komplett táska látható.

Nos, akkor

ahogy ígértem, most egy fényképezőtartó elkészítésének tutoriálja következik, méghozzá ezé itt.

Legelőször a hátlaphoz szabtam ki a jelen esetben 35x15,5 cm-es anyagot és 

a béléshez egy centivel kisebb vékony vatelint. Normál helyzetben lidis felmosóval dolgoznék, 

de ezt magamnak készítem, ezért mindenféle máshonnan 

lenyisszantott darabot is fel tudok használni. 

Jöhet ez a borzalmas rúzsás anyag plussz egy rétegnek,

ezen cerkával feljelölöm az anyag felét és a középső blokk majdani helyét (lidisnél persze 

arra firkálnék kapásból). A rétegeket a korábban már nem egészen bevált, ámde méregdrága ragasztósprével összeragasztom. Azt nem tudom, van-e értelme a dolognak, 

de ezután én egy kicsit mindig meg is vasalom a szendvicset...

kinyisszantok 5 db téglalapot, ezekből lesz a tok középső blokksorozata

(ezek 6,5x9 centisek)

ebből négynek a rövidebbik széléhez felvarrok egy-egy kétcenti széles egyenes(!) pántot

lekörmözöm vagy levasalom, kinek mi tetszik.

A szendvicsem közepére odateszem az ötödik téglalapot és hozzátűzöm az egyik felpántozottat,

majd varrással rögzítem a sok réteget egymáshoz. 

Ezt a műveletet a másik oldalon is elvégzem, majd a felvarrt blokkokat színükre hajtom

és a maradék két blokkocskát ugyanígy rögzítem hozzájuk.

A ronda rúzsás anyagól levágok kb. 2 milit, hogy később ne vigyorogjon kifelé a bélésből.

(Közben lehet elgondolkodni azon, hogy is készült ez a fotó?)

Összevarrom a tartó oldalához szánt anyagot a szintén kétcentis egyenes pánttal,

majd az előzőekhez teljesen hasonlóan felvarrom a szendvicsre jobbról és balról.

Ilyen lesz a színén,

emilyen a visszáján.

Megspóroltam a tűzést! A kilógó széleket lenyesem és egy kisebb kalandot teszek 

a kézi varrás irányába, mert az a meggyőződésem, az 

soha nem maradhatik el egyetlen esetben sem.  

Meranélkül nem kézműves a remek. (Mondjuk az sem, ami zsinórban készül szerintem.)

Csak ennyi, néhány öltés, gombozás után ívesre igazítom a két végét,

majd ferdepánttal zárom.

Beleügyeskedem a cipzárat, ezt én kétszer szokom rögzíteni, előbb közvetlenül a fogak mellett, 

majd a pánt túlsó oldalán ugyanennyire. Macerás művelet, rövid a cipzár, rövid az anyag, 

aki próbálta, tudja, hogy könnyebb lett volna a kétoldalas megoldás.

Színén gombostűvel rögzítem a helyére a nyakbaakasztót

és hátlapjára fordítva összevarrom az immár tasakot. Lusta vagyok átfűzni a lock négy szálát, 

(persze, az enyém lesz, nekem jó lesz így is), így csak sűrű cikkcakk öltéssel szegek.

A sarkokat összenyomom és az aljára merőlegesen csücskösítem, így lesz mélysége is a toknak.

Kifordítom és mutatom a hátulját, mert ugye az elejét már láttátok fönn. 

Kétoldalúak a táskáim jóideje, nehogy már arra kelljen figyelni felkapáskor, hogy rakom a vállamra! 

Itt még hiányzik a nyitást megkönnyítő gyöngyöcske, ami csak fából illetve kerámiából lehet, 

minden műanyag megyen a suliba.

S akkor itt a duópack kivételesen színhű képen.

Felhívnám figyelmeteket a háttérben lévő gyertyára, mely éppen 

a megfelelő ívben hajtja meg fejét a látottak kapcsán. 

(A képet hosszasabban bogarászók kedvéért látható itt még férjem Ritája, Hannus cicája..)