Tintaleves

Utoljára hagytam a három legfinomabb fogást. Ezekkel arattam a legnagyobb sikert családom, valamint a halboltos körében. Egy hétig szinte minden nap vásároltam nála, de signora csak akkor lettem, amikor öt darab nyelvhalat (olaszul: sogliola, angolul: sole, horvátul: list) vettem. Ahhoz képest az a pár darab fésűkagyló már nem is számított…
Fésűkagylóval már volt dolgom Jerseyn, így a tapasztaltak bátorságával kértem ki őket, csakhogy itt kicsit más kiszerelésben érkeztek. Ott csak a kagylóhúst kaptam meg és sütöttem ki, itt azonban az egész kagylót a kezembe nyomták. Még ez is rendben lett volna, kaptunk egy csomó gyönyörű kagylót, de az már nem, hogy ez a kagyló mozgott!!! Mondta is a halas, hogy frissek, de hogy ennyire??? Miután az e jelenség fölötti megrázkódtatásból magamhoz tértem, felidéztem a tévében látott mozdulatokat és bizony kegyetlenül kinyertem a kagylót a héjából. Ettől kezdve már minden ment, sőt, jobban, mert a horvát fésűkagyló nem fröcsögött annyira, mint az angol és szerencsére a kicsik nem éreztek lebírhatatlan vágyat a fésűkagyló iránt és nekünk adták a magukét. Ezzel sem csináltam különösebb faksznit: kis olajon sütöttem meg, két-két percig mindkét oldalán, sóval és borssal ízesítettem. Citromos farfalle tészta készült hozzá helyi vadrucolával, amelynek az íze sokkal csípősebb, levele sokkal nagyobb, mint a nálunk kapható dobozos és zacskós változaté.
A fent már említett hal tisztításához jó szolgálatot tett a paradicsomkés, amelyről kiderült, hogy számos más haszna mellett kiválóan lehet vele halat pikkelyezni. Ennek a halnak sok, nagyon sok, viszont pici pikkelyei vannak, tisztítása aránylag egyszerű, csak a családom létszáma miatt tűnt a dolog a végén már kissé terhesnek. A képeken a halak tisztítás közben (mire való a nagyfiú, ha nem blogfénykép készítésére?), valamint azt követően láthatóak. A sütés utáni képek látványától megkímélem kedves olvasóimat, mert persze a hal leragadt a serpenyőben, bőre lejött, felkunkorodott, minden baja volt, de csak esztétikailag, mert amúgy kiválóan sikerült, apraja-nagyja az utolsó falatig bekebelezte. Maldon sóval és citrommal ízesítettük, paninót és rozmaringos paradicsomsalátát ettünk hozzá olaszosan.
E tintahalas fogás után férjem kijelentette, hogy soha többet nem eszik mélyhűtött tintahalat. Ezt dicséretnek vettem. A tintahal és a polip különbségeivel és azonosságaival kapcsolatban még erőteljes kutatómunkába kell kezdenem, mert tisztításuk közben határozottan sok egybeesésre bukkan az ember. Addig is megállapítom, hogy lehetséges a tintahalat finomra főzni, azaz olyanra, ami nem a gumiszalag benyomását kelti. A citromos kuszkusz sem rontott az összképen.

Three very simple and delicious seafood dishes: very usual for those who have it, a feast for us, who don’t.

A bevezető után lássuk, milyen étkek készültek a főzőalkalmatosságokkal gyengén, tengeri kilátással viszont pazarul felszerelt isztriai konyhában.
Fekete, pontosabban kék kagylót tavaly készítettem először, idén kétféle ételben használtam fel. Készült egy fehérboros-tejszínes-fokhagymás változat, amelyet ropogós zsömlével ettünk meg, valamint egy paradicsomos szószban főtt, ebbe vettem egy marék vongolét (most kerestem rá és úgy tűnik, hogy magyarul Vénusz-kagylónak hívják), ami üdvözlendő színfoltnál többnek nem bizonyulhatott, a gyerekek kijelentették, hogy túl kicsi benne a hús, maradjunk a cozzénál. A kagylókat spagettire pakoltam, így lett mindebből spaghetti alle cozze e vongole. Ami nem italomán sznobéria Isztria olasz gyökereit ismerve. Szerencsénkre ez ma is élő hagyományt jelent, az olasz általánosan beszélt idegen nyelv errefelé.
Az utazás előtti utolsó estén a család összes holmijának és saját őrületeim (paradicsomkés és citromos bors) bepakolása után levezetésképpen gasztroblogokat olvasgattam. Készen álltak már a jegyzeteim polipra, tintahalra, de ekkor megláttam egy paella-receptet, így bedobtam még egy zacskó rizst és a kis doboz sáfrányomat. A paella rizs-részét nem mutatnám most meg, mert az ideiglenes körülmények nagyban meglátszanak rajta, a kétféle kagyló, a scampi és a kis szardíniák viszont rizs nélkül is jól mutatnak. Tanulságok: 1. nagyon összetett ételre nem szabad idegenben vállalkozni; 2. a scampit nagyon nehéz maradandó kézsérülések nélkül tisztítani, valamint: 3. a paellához nem jó a basmati rizs. Egyáltalán.
A nem teljesen sikeres, viszont teljesen elfogyasztott paella után viszont csupa sikertörténetről számolhatok be. A tavalyi paradicsomos polip után idén az egyszerűségre hajtottam és nagyon megörültem, mikor Jamie Oliver olasz könyvében (ami nem szakácskönyvként, hanem gasztronómiai fejlődésregényként olvasandó) rátaláltam a polpo semplice receptjére. Hát ennél egyszerűbbet tényleg nem lehet elképzelni, viszont sokkal finomabbat sem. Egyedüli nehézsége a polip megtisztításában rejlik, szerencsére a fogások tavalyról ismerősek voltak, a kétséges részeket pedig a biztonság kedvéért meghagytam Lajosnak, a háziak elkényeztetett sirályának.
Folyt. köv.

As Hungary is landlocked and doesn’t have reliable and/or affordable supplies of fresh seafood, we ate fish and all kinds of sea creatures for a week in Croatia.

Horvátországi úti-, pontosabban gasztronómiai napló következik látnivalók helyett ennivalókkal. Sok éves olaszországi és többedszeri horvátországi nyaralás után idén sikerült először maradéktalanul teljesíteni gasztroterveimet, amelyek nagyrészt (értsd: kizárólag) a tengeri herkentyűkre irányultak. Eddig a sötétben tapogatózva és elég véletlenszerűen alkottam, de most valamilyen csodával határos módon kaotikus életemre egyáltalán nem jellemző módon nagyon megterveztem a menüt. Kigyűjtöttem a vonatkozó recepteket, betáraztam a kiegészítőket (citromlé, fokhagyma, sáfrány, stb.) és minden reggel fél hétkor keltem, hogy időben a halboltba érkezzek az albán cukrászdát már

Rozmaring a szomszéd bokráról

megjárva két álmos, ám rettentő lelkes gyermekkel. Egyik nap olyan korán érkeztünk, hogy megelőztük a szomszéd utcában lakó halboltost. Ezért aznap sült kolbász készült, mert szerencsére hazafelé megtaláltuk a hentest, akihez ezen egyetlen egy alkalommal tértünk be egész héten. Ezzel kapcsolatban csak azt szeretném felvetni, mert amúgy a kolbász nem volt semmi különös, csak egy becsületes nyers kolbász, hogy ilyen nálunk miért nincs? Persze kicsit lehetne variálni, mint jobb helyeken, ízesíteni ezzel-azzal, hozzáadni ezt-azt, készíteni különféle húsokból. (A témáról itt is szólnak és a kolbász iránti közérdeklődést mutatja, hogy erre az írásra 330 megjegyzés érkezett.)
De mi visszatérünk a halakhoz és egyéb tengeri lényekhez, valamint a minket hősiesen elviselő útitársainkhoz, akik viszont nem hívei ezen állatoknak. Egyszer felötlött bennem a futó gondolat, hogy szociálisan érzékeny leszek és aznap nem állítok be egy kilónyi csúszós jószággal, de aztán hamar átgondoltam az év eddig eltelt és hátralévő részét és azon részek reménytelen tengertelenségét és hamar sorsukra hagytam barátainkat.

Akik most nyilván a saját blogjukon írnak a velünk töltött vakáció megpróbáltatásairól. Mert egy gasztrobloggerrel utazni meglehetősen frusztráló élmény. Nem lehet szúrós megjegyzések nélkül margarinos kenyeret reggelizni, dugdosni kell előle a párizsit és kiselőadásokat kell végighallgatni a zacskós tea, trappista sajt és konyhakész bolognai mártás összetételéről, toleránsabb hangulatában csupán elnéző sóhajtásait és elrévedő tekintetét kell elviselni. És nem elég, hogy vagyonokat költ rettenetes állagú és még rettenetesebb alakú tengeri állatokra, Maldon sóval felszerelkezve utazik és magával hurcolja teljes késkészletét és sajtreszelőjét (mindebből látszik tehát, hogy teljesen beszámíthatatlan), ráadásul káros és költségigényes szokásaival megfertőzi a nem-gasztroblogger gyerekét is, aki a napon szárított sonka megízlelése után már nem kívánta annyira az otthonról hozott pulykasonkát.

One week on the Croatian seaside with a different ingredient from the sea every day.